Aaron Hill vagyok.

Aaron Hill vagyok. Egyszerű közép iskolás diák, akit mindig mindenki szívat és piszkál. Hozzászoktam.
Az apámmal élek William Hill-el,akivel nem épp fényes a kapcsolatom. A húgom és édesanyám négy éve meghaltak egy autóbalesetben. Apám ekkor úgy érezte valahogy el kell feledtetnie magával, de leginkább velem ezt a tragédiát és úgy döntött, elköltözünk. Így most itt vagyunk Park Riverben. Neki be jött, nekem nem igazán. Inkább maradtam volna a barátaim között akik nem idegesítenek szarrá. Május van. Végre vége a 9 hónapig tartó rémálomnak.

-Aaron fel kéne kelned! - Lépett be az ajtón az apám.
-Ez a nyár első napja és te máris felkeltesz?
-El kell ma jönnöd velem dolgozni. Tíz perced van rá, hogy elkészülj ha nem el takarodhatsz a házamból!- Rontott be.
-Jó értettem.
Még, hogy: "ha nem eltakarodhatsz a házamból!". Ez lenne a legjobb megoldás. Bár lennék már 18 éves, de sajnos addig még van egy évem. Gyorsan felöltözöm a munkás ruhámba és felveszem azt a cipőmet amit még anyutól kaptam. Csoda,hogy még jó rám.
- Kész vagy már? -Ordítja lentről apám.
- Megyek.
Beültünk az autóba és elindultunk apám munkahelye felé. Hajnali 3 volt, de már most látszott hogy ma nem igen fog sütni a nap. Villámok cikáztak az égen és dörgések kísértek végig minket az úton.

Dél lett mire végeztem, viszont apámnak még maradnia kellet. Végül is nem nagy baj, ha egy kicsit meg ázom, miközben hazafelé sétálok. Otthon úgyis le kell zuhanyoznom. Végre be értem a városba, viszont mi a túloldalán lakunk, szóval még sétálhatok egy ideig. El eredt az eső az utcáról eltűntek az emberek és olyan sötét van, mintha már esteledne. Meg álltam az egyetlen közlekedési lámpánál ami a városban volt. Ez is mindig ilyenkor vált pirosra. Kémleltem a túl oldalt,  hátha találkozik a tekintetem valamelyik nagyon jó "barátommal", de sehol senki. Tovább sétáltam és kicsit elmerültem a gondolataimban, mikor lépteket halottam. Fel eszméltem gondolataimból és egy sötét hosszú kabátos embert láttam a túloldalt. Látszólag nem ide valósi. Eléggé elveszettnek tűnt, kicsit tartottam tőle, mert az arcát eltakarta a fején lévő csukja, de gondoltam megszólítom.
- Hé, ne segítsek? - Kiáltottam.
Lassan felém fordult és a szél lefújta róla a csukját. Sosem láttam még hozzá foghatót. Hosszú éj sötét haja volt, hófehér bőre szinte világított ki közüle. Arcáról semmi érzelem nem tükröződött. Nem szólt semmit, csak állt és nézett.
- Esetleg eltévedtél? -Kérdeztem kicsit félénken.
Ekkor elindult felém. Furcsa volt, mintha nem önmaga lenne. Lassan lépked és szemeivel csak engem kémlel. Hirtelen hangos motor zaját hallom jobb oldalról. Egy kamion közeledett felénk, nagy gyorsasággal. Amint látom a sofőr ügyet sem vet rá, hogy a titokzatos lány az aszfalt közepén lépked oda hozzám. Valamit tennem kell, hiszen mindjárt elüti. Nem akarok még egy baleset szem és fül tanúja lenni. NEM. Rohanni kezdtem felé, ahogy csak bírtam. A kamion már csak pár méterre volt tőle. Gyorsítottam és sikerült idejében elrántanom egy határozott ugrással a kamion elől. Kifújtam magam.. Észre sem vettem,hogy közben ő alattam fekszik és engem néz, szomorúan. A két szeme lilán fénylett felém erőt és megnyugvást sugározva. Elpirultam, majd gyorsan leszálltam róla és felsegítettem. Még mindig aggódtam érte.
-Megőrültél? Meg akartad ölni magad? - Förmedtem rá.
-N..ne haragudj kérlek..- Mondta zavartan és félénken.
-Te ne haragudj,hogy így rád kiáltottam..
Megrázta a fejét. Még mindig szorította a karom. A ruhámon át éreztem, hogy milyen hideg a bőre, akárcsak mint maga az eső, ami ekkorra már zuhogott.
-Gyere, haza jössz velem és rendbe hozunk. Nem fázol? Rettenetesen hideg a kezed.-Mondtam.
Nem szólt hozzám, csak bólintott és megmarkolta a kezem. Hazaviszem hozzánk az első lányt aki megfogta a kezem önszántából..